A török-grúz határ következett. Kicsit elgondolkodtam miért nem látok grúz rendszámos járművet pedig a határhoz már nagyon közel jártam a GPS szerint. Nem derült ki mi volt az oka, a határon kisebb csellel könnyen átverekedtem magam a rengeteg kamion között a török kilépő oldalon. Amint leállítottam a motort odajött egy fazon és ajánlotta máris a bizniszt. Odaadom az iratokat, elintéz mindent én meg adok 40 eurót. Hja, mondom de nekem csak 15 dollárom van. Az nem jó, kevés. De én már számítottam rá, ennyit ért meg nekem a könnyítés ezért a hasitasi első zsebébe ki is készítettem a lovettát. Elment, elintézte aztán siránkozott kicsit, hogy gyerekei vannak én meg, hogy nekem nincsenek, végül a béke és szeretet jegyében elváltunk, miután meggyőztem, hogy tényleg nem adok többet 15 dollárnál. Nem tudom mire számítottam a grúz oldalon, de meglepetésként ért, hogy a határőrök angolul beszélnek, mintha skatulyából húzták volna ki őket, a határállomás modern, webkamera miegymás. Gyors, korrekt beléptetés volt. A grúzok nagyon húznak az unióhoz (már csak a nagy testvérrel való legutóbbi 2008 évi 5 napos bajuszösszeakasztás miatt is), a határon tapasztaltak szerint nem csak földrajzilag európai ország Grúzia. Itt már éreztem kicsit a felfedezés izgalmát.
A tervem az volt, hogy végre elérve az igazi céljaim első állomását, a tenger keleti partján északra haladok, majd keletre folytatom az utat Tbiliszi irányába. A tengerparti sáv mediterrán fái alatt húzódó főutat hosszasan üzletek szegélyezik, mindenféle szuvenírboltok és egyebek a turisták kiszolgálására. Megfordult a fejemben, hogy itt már lemehetnék megmártózni a fekete vízben, de az idő szorított, az aznapi etap végén ismét vadkempinget terveztem a Rioni-folyó völgyében. Még sötétedés előtt tábort vertem vízközelben és összeütöttem egy lecsós kuszkuszt. Közben lelkesen videóztam magam és gyakoroltam a tűzgyújtás fortélyait.
A folyót a táborhelyemtől nem láttam, hallani hallottam, gondoltam reggel jól fog esni egy frissítő fürdő. Számításom nem jött be, reggel tehéncsorda vonuló zajára és traktorhangokra ébredtem. Még jó, hogy pár méterrel arrébb vonult a csorda és nem döntötték fel a Bárányt. Inni mentek a folyóhoz és nem voltak szobatiszták ezért a fürdőzéstől eltekintettem. Pedig előző este láttam egy pecást, vajon mivel csalizhatott? Közben megfőztem a reggeli kávémat és széles mozdulatokkal hívtam vendégségbe a parasztokat, de mintha nem bíztak volna bennem. Nem kértek belőle viszont barátságosak voltak. Út közben valahol érdeklődtem kemping iránt, amit nem értett az interjúalanyom, aztán amikor leesett neki mutatta, hogy bárhol lehet sátorozni, erre vonatkozó szabályokat nem ismer. Valószínűleg nincs is szabály, mint ahogyan kemping sem.
Hajrá Tbiliszi! A vidéki úthálózat nem túl bonyolult, könnyű megfejteni. A közlekedés talán kicsit veszélyesebb, mint Törökországban, errefelé a tehenek szabadon kószálnak az utakon, de meg lehet szokni. Inkább az ugyancsak szabadon rohangáló disznók a veszélyesek, a tehén bamba és kiszámítható, ha megijed, akkor sem reagál olyan gyorsan mint egy nagy kandisznó. Olyat láttam is elütve az út mellett, bocit nem.
A Tbiliszibe vezető autópálya-szakasz okozott némi meglepetést. Állatok ugyan nem voltak, illetve állat-alakban nem, de a két sávon egymás mellett haladó autókat simán megelőzték láthatóan rutinból úgy, hogy a szembe jövő két sávban közben is folyamatos a forgalom. Elválasztó korlát nincs. Elképesztő.
Kisvártatva megérkeztem a fővárosba és belekóstolhattam az ottani traffic-ba is. Először is meg akartam keresni a Grúziai Magyar Nagykövetséget, információim szerint a Budapest utcában. Nocsak, ezt talán nem felejtem el ezért fel sem írtam. Törökország óta nem volt GPS-térképem, de nem éreztem hiányát csak most a nagyvárosi forgalomban egy bizonyos utcát keresve. Megoldásként megkértem egy taxist, vezessen a címre. Kisebb nehézségek után odatalált, fizettem, elment, de a követség mégsem ott volt. Pedig logikusnak tűnt. Jött a kérdezősködés, elindultam és már belebonyolódva a helyzetbe besurrantam egy egyirányú utcába, persze nem a jó végén. Oppá, épp mintha engem vártak volna, ott is állt pár egyenruhás. Előkészítettem legbarátkozósabb, leg szélesebb vigyoromat és leparkoltam mintha éppen őket keresném. Kiderült ők nem igazi rendőrök illetve nem közlekedésiek és csupán cigiztek az őrs előtt az utcán. Valami politikai rendőrségféle volt, ezt később tudtam meg. Mindenáron segíteni akartak, kijött a parancsnok is és adtak útbaigazítást miután körbetelefonálták a grúz államszervezet apparátusát. Egyikük végül gyalog elvezetett a szerintük jó címre, amely már nagyon közel volt, épp egy sikátornyira. Megköszöntem és mentem fel a lépcsőn. Tévedés kizárva, itt a magyar lobogó, magyar felirat az ajtón (Richter Gedeon képviselet). Kopogtam, gondoltam megérkeztem, itt majd megpihenek kicsit. Hamar kiderült, hogy ma még nyeregbe kell szállnom, mert itt nincs csak a gyógyszergyár irodája, az alkalmazottak nem beszélnek magyarul, viszont angolul igen, de mégsem őket keresem. Szerencsém volt, egy ügyfél vagy nemtomki épp akkor távozott és autóval odavezetett az igazi követségre. Most sem volt nagy a távolság, de egyedül talán órákig tartott volna. Hát nem főutca, sőt zsák. Előtte rendőrposzt, ahogy illik unatkozó őrrel, de itt már tévedés kizárva. Stimmeltek a feliratok is. Azért kerestem a külképviseletet, mert szerettem volna egyrészt infókat tőlük, másrészt kint élő magyarokkal akartam találkozni. Itthon a felkészülés során megkerestem a Külügyi Hivatalt (több, más úttal kapcsolatban is) és a konzuli referens minden alkalommal nagyon kedves és korrekt volt, de mindig kiderült, hogy fingjuk sincs mi a helyzet az általam érdekelt országokban. Megkérdezni tudják csak az ottani diplomatáktól. Na ezt én is tudom, csak oda kell menni előbb. Egyébként is hervasztó tud lenni, amikor hivatalból figyelmeztetnek a veszélyekre. Mondjuk ez a kötelességük, de ha rájuk hallgatok, erre az útra sem indulok el. A politika az nem az élet tükre. Minden politikus ember (?), de nem minden ember politikus. Az előbbi nagyon idétlenül hangzik, de talán a legfontosabb megállapítás, amit tapasztalatom is alátámaszt. Bárhol jártam eddig a világban probléma csak akkor merült fel (kivéve a kocsmai verekedést) ha egyenruhással kellett egyezkedni. Mert vele nem lehet (kivéve, ha korrupt J). Az emberek (népek) közötti feszültségeket legtöbbször pont a politika szítja. De térjünk vissza a földre.
A követségen épp a látogatásomkor csak egy grúz hölgy tartózkodott, aki elég jól beszélt magyarul, szóval tartott, kávét főzött és így együtt vártuk a magyar diplomatát, aki rövidesen meg is érkezett. Ha jól emlékszem amúgy is dolga volt, nem miattam fáradt be. Hosszas beszélgetés következett, cirka 3 órán keresztül nyaggattam kérdéseimmel, közben lecsúszott pár kávé és pár pohár víz is. A grúziai nagykövetség látja el hazánk képviseletét Örményországban is ezért aktuális képet és információkat kaphattam. A nagykövet épp búcsúzkodott Jerevánban, mert rövidesen lejárt a kiküldetési ideje. Szívesen találkoztam volna vele is, egyrészt mert szerettem volna megköszönni a konzuli referensen keresztül nekem küldött infókat másrészt mert kíváncsi vagyok a külszolgálatban lévő diplomatákra, érdekesnek tartom és nagyra értékelem a munkájukat. A helyettese minden tekintetben pótolta hiányát, felajánlotta szálláslehetőségként a házát is, amit inkább nem fogadtam el várandós feleségére való tekintettel. Nagyon rendes volt, igazán tartalmas és hasznos beszélgetés sikeredett az ott eltöltött idő alatt. Egyik fontos kérdés a Grúz-Abház határátkelés volt Oroszország irányába északra.
Még Törökországban kaptam a hírt hazulról, hogy megérkezett az engedélyem, ki is nyomtattam Isztanbulban és elmentettem a telefonomban is.
A következőképpen lehetséges (és csak így, ebben az irányban és csak elméletileg) az áthaladás: mivel Grúzia nem ismeri el Abházia függetlenségét ezért határőrizetet nem tart fent, a határnál csak egy rendőrposzt van civil rendőrökkel, akik ha megállítják az utazót csak arra jogosultak, hogy felhívják a figyelmet arra, hogy az Abház oldalon nem tudnak felelősséget vállalni a biztonságáért. Ha azt tudakolják, mi a célja a látogatásnak semmiképp ne mondjuk azt, hogy Oroszországba szeretnénk továbbmenni, mert az tilos! Tiltott határátlépésnek minősül az Abháziából Oroszországba való átkelés, amiért a következő grúziai látogatáskor már vágnak is a sittre, hiszen belépéskor kiderül az útlevélből, hogy nincs kilépő pecsétje a manusnak. Azért talán az Interpool-t nem küldik rá az emberre, de az így használt útlevelet érdemes eltenni emlékbe, ha még egyszer Grúziába kell menni. Az oroszok valószínűleg beengednek Abházia felől, de sajnos nem én lettem az első élő magyar motoros, aki megjárta az utat, de erről majd később. Másképp kizárt Oroszország felé az átkelés, a Kaukázus hágóin lévő Grúz-Orosz átkelőhelyek le vannak zárva a feszült viszony miatt. A Kaszpi-tenger felőli határon pedig csak a FÁK tagállamok állampolgárai juthatnak át. Elég lehetetlen szitu, nem nagyon tudtak bátorítani a követségen sem, de már úgy éreztem a belépési engedély birtokában csak megoldom valahogyan.
Lassan estére járt közben az idő, a kedves helyettes kivezetett a városból, út közben kértem álljunk meg egy olyan boltnál ahol talán lehet láncspray-t kapni. Ez nagy valószínűség szerint egy Würth szaküzlet lehetett ezért megkerestük, de már zárva volt, mindenesetre eltároltam a koordinátáit. Ahogyan most említeni elfelejtettem, úgy induláskor bepakolni is a láncolajat… Már Törökországban kifogyóban volt és az istennek nem lehet kapni benzinkúton, azt gondoltam majdcsak lesz előbb vagy utóbb. Csalódnom kellett, sőt Grúziában nemhogy motoros boltnak, de motorosnak sincs se híre se hamva. Szerintem amilyen a közlekedés elég korán halhatnak vagy eleve hatóságilag tilos motorozni J.
Szóval aznap estére kaptam egy telefonszámot és egy címet. Tbiliszihez közel Mtsketha-ba indultam, közben besötétedett. Itt találkoztam egy másik magyarral, Misivel, aki rendőrtisztként teljesített megfigyelő szolgálatot az EUMM-nél. Ez egy uniós hivatal, feladata a Grúz-Dél-Oszét illetve Grúz-Abház „határvonal” polgári megfigyelése az elmúlt évek véres konfliktusai miatt. Járőröznek, figyelnek, jegyzetelnek, jelentenek. Páncélozott autóban, golyóálló mellényben. Tiszta vadnyugat. Pedig ez kelet. De még Európa. Szóval Misi szerzett nekem egy nagyon helyre kis szállást Mtskethában a főtéren. A nagy találkozásra való tekintettel megittunk egy-két sört így tovább gyarapíthattam söröscímke-gyűjteményemet. A motívációs bevezetőnél kimaradt ez a hobbimJ és a hűtőmágnes-gyűjtés is. Mtsketha egyébként Grúzia spirituális központja, Tbiliszitől mindössze 20 km-re. A főtéren (szállásommal szemben) áll a Sveti-Tskhoveli Bazilika, amelyet éppen felújítottak abban az időben, ezért nem is volt érdemes fényképezni kívülről az állványok miatt. Egykoron a város Kelet-Grúzia fővárosa is volt. Nagyon barátságos helynek találtam, az utcák és épületek (legalábbis a központban) szépen fel vannak újítva eredeti állapotukban. Hangulatos, csendes kisváros, egy hely, amit csak ajánlani tudok. A telek állítólag elég hidegek arrafelé, most a nyári időszak tökéletes júliusi csillagfényes estét varázsolt. A szállástól 100 méterre a macskaköves utcán volt a söröző, igaz elég korán bezárt. Valahogy nem is illett volna becsuknom a szállásom ajtaját, ami tulajdonképpen az utcára nyílt. Másnap indultam Örményországba, megkaptam egy ott élő magyar srác telefonszámát, Ő már tudott az érkezésemről.
Nem túl korán indultam tovább, visszafelé Tbiliszin keresztül, a határ nincs 100 km. Grúziában és Örményországban sincsenek igazán nagy távolságok, az utak jónak mondhatóak. A grúz sofőrök nagy része állítólag azért vezet olyan cefetül, mert vásárolta a jogsiját, sosem járt tanfolyamra. A városi többsávos utakon gyérebb forgalomban kerülgetve a felezővonalon közlekedő autókat ez egész hihetőnek tűnt. Rendőr mindeddig egyetlen alkalommal sem állított meg, ami már kezdett frusztrálni, pedig jelenlétük elég hangsúlyos volt. A települések szélén vadiúj őrsök állnak, autóik, felszerelésük is új, előszeretettel használják a villogójukat (szirénát nem szeretik) és hangosbemondón keresztül ordítozni is szeretnek. A tengerparti sávban láttam ilyet, elég furcsa volt.
Grúzia és főleg Tbiliszi közbiztonsága az elmúlt években sokat fejlődött, köszönhetően a keménykezű (és fejű) Szaakasvilinek amiért népe nagyon hálás és csak Misának becézgeti. Mondjuk az elmondottak szerint amilyen állapotok uralkodtak anno onnan csak fejlődni lehetett. A demokráciát arrafelé sajátosan értelmezik, de azért nem lehet olyan rossz ott élni. Csak mondjuk jobb, ha grúz vagy és mindez természetes számodra. Vagy megszokod. A grúzok büszke nemzet, forrófejűek, amit az orosz politika ki is használ mindenkor. Kiszámíthatóan kiszámíthatatlanok, gazdag kultúrájuk képviselői pl. a Repülő Grúzok, akik ebben az évben Magyarországon is jártak. A történelem második keresztény állama, földrajzi elhelyezkedése miatt környező nagyhatalmak, oszmánok és oroszok régebben a perzsák és rómaiak, bizánciak marakodtak rajta. Aztán rövid ideig volt független állam is majd jött a szovjet időszak, végül annak felbomlása után 1991-ben ismét függetlenné váltak ám azóta csínyelgettek kicsit és felszínre kerültek a dél-oszét és abház feszültségek. Hagyományosan a Balkánra szokás mondani, hogy Európa puskaporos hordója, hát itt sincs minden rendben. Hiába, a Nagy Testvér szomszédságában nem lehet egyszerű az élet függetlenként. A szovjet idők alatt egyébként Grúziában jó volt az élet, elsősorban a nyugati, tengerparti részen. Ott az éghajlat szubtrópusi, kevés munkával sok pénzt tudtak termelni a mezőgazdaságban. Ha legközelebb „török” mogyorót eszem, biztosan eszembe fog jutni, hogy valószínűleg abból a régióból származik. Híres a grúz tea, büszkék a borukra, szőlőjükre. A Kaukázusban mindenkor kihívás az élet a magas hegyek miatt. Manapság szembetűnő a fejlődés és az Európához kapcsolódó szálak erősítése. Talán ez egy járható út az Oroszok árnyékában.
