Tbiliszin átvágva ismét Mtsketha volt a célom, már vártam az újbóli találkozást Misivel. Ezúttal a saját bérelt házukban szállásolt el, ahol az említett EUMM-nél dolgozó több kollégájával együtt lakott. Láncspray-m már teljesen elfogyott ezért kaptam tőle egy flakon WD40-et. 1-200 km-enként fújtam, működött. Kaptam még egy magyar zászlót is, amit kiraktam a motorra, valahogyan én elfeledkeztem róla indulás előtt, kicsit szégyelltem is magam e miatt. De amit tőle kaptam értékesebb, hiszen nem egy vásárolt textil, eleve története van.
Egy napot pihentem még Misi vendégszeretetét élvezve majd immáron fellobogózva elindultam északnyugatra, Zugdidibe. Ebben az Abház határhoz közeli városban ismét egy kint élő magyarral találkoztam, Ő is szolgálatot teljesített a Magyar Honvédség tagjaként, Uniós megbízásból. Épp látogatóban volt nála a családja, ukrán származású felesége és nagyfia. Egy óriási házat bérelt, amelyen még látszott a hajdanvolt jólét. Az idős grúz házigazda is az épületben lakott, akit börtönviselt rosszfia pumpolt, a családi vagyon elherdálódott. Nagyon kedves öregúr volt, amikor megtudta, hogy grúz matricára vadászom trófeaként, másnapra szerzett nekem ki tudja mennyi utánajárás után. Mivel ez a rész nem érdekli a turistákat itt nincs szuvenírbolt, a benzinkutakon pedig nem tartanak. Apropó benzinkút. Feltűnt, hogy rengeteg töltőállomás áll az utak mentén elhagyatva, valószínűleg az oroszokkal való rossz viszony következményeként. Kártyával lehet fizetni, de nem mindenhol. Helyi valutát egyébként is szükséges váltani már a határon, érdemes gondolni az üzemanyagköltségre is. Volt olyan kút ahol volt kártyaolvasó csak még sosem használták ezért oda kellett hívni a főnököt, akivel közösen kiokumláltuk, hogyan kell beüzemelni a szerkezetet.
Volt még pár napom a Szocsi-i találkozóig és egyébként is akartam egy kicsit magasabb hegyeket. A legnevezetesebb Kazbegi csúcs innen már túl messze volt és Dél-Oszétiát is ki kellett volna kerülnöm ezért közelebbi célpontot választottam. Cirka 140 km-re jelöltem meg a célt; Mestiát a hegyek között, vendéglátóm ellátott pár jó tanáccsal és nekiindultam egy kitűnő ebéd után. Az éjszakát valahol majd fent töltöm, másnap pedig visszatérek Zugdidibe, aztán jöhet a túra legproblémásabb része. Nekivágtam hát, kb. 40 km-re megálltam egy víztározónál aztán elfogyott az aszfalt alólam. Először meg is lepődtem, de aztán széles vigyorral száguldottam tovább. Az a kivételes szerencse ért, hogy épp építették az utat, és nagyjából a régi aszfalt felbontása utáni fázisban tartottak egész a célomig. Ez már szinte offroad volt, közben batár nagy munkagépeket kellett kerülgetnem, sötét alagutakon átvágni és előzgetni az errefelé tömegközlekedésre használt mikrobuszokat. Ezeket Masrutkának hívják, Jerevánban utaztam is ilyenen, a volt szovjet területeken mindenhol elterjedt, mert praktikusabb, mint a 40-50 személyes buszok. A 2 kerék meghajtású teknősbékáknak igazi küzdelem lehetett eljutni ezen a szakaszon a célállomásukig.
Út közben találkoztam végre egy motorossal, egy lengyel sráccal, aki a Teneréjével vette az akadályokat. Ahogy mesélte 3-szor bukott eddig, mutatta is a sérüléseket a vason, és amíg trécseltünk megérkezett a mikrobusz is, amiben a társa ült az ezerkettesével… Ő is bukott, de nem volt szerencséje, a motor használhatatlanná vált. Itt beszélgetés közben odajött két helyi erő, először minden o.k. is volt velük aztán egyikük mindenáron ki akarta próbálni a motorokat. A lengyel fiú oda is adta neki, az meg ment egy kört, örült, aztán a Bárányt akarta. Látszott ugyan, hogy ült már hasonló motoron, de nekem nem fűlött a fogam az ügylethez, aztán meg is elégeltem egyre erőszakosabb hadováját és kilátásba helyezve pár pofont elküldtem melegebb éghajlatra. Vérig sértve bevágódott az autójukba majd elrobogtak ellenkező irányba, mint amerre én tatottam. A rosszabbik verzió szerint ugyanarra mennek, mint én és találkozunk még… A lengyel srácnak odaadtam a térképemet, mert nekem nem igazán volt szükségem rá, aztán könnyes búcsút vettünk.
Innentől visszavettem a tempót egy darabig, mert nem szerettem volna én is bukfencezni, de hamar visszatértem az eredeti ritmusomhoz. Mestia előtt 30 km-rel már épp a hegyoldalakat kezdtem nézegetni alkalmas táborhely után kutatva mivel lógott az eső lába. Fel is mentem egy helyre ahonnan épp terepjáróval hajtották a teheneket, de átgondolva a lehetőségeimet letettem az ötletemről, mert viharnak nézett ki és macival villámfényben azért nem szerettem volna találkozni. Nem mellesleg a sátram fémváza kitűnő villámhárító is lett volna, amit kibírtam volna röhögés nélkül, ha beüt a ménkű. A benzinem is kifogyóban volt ezért felvettem az esőruhát és most már szakadó esőben elértem a környékbeli egyetlen Lukoil(!) kutat. Kivártam itt, amíg csendesedett az idő majd berobogtam végre Mestiába.
Az utakon fél méter mély tócsák, a Kamazoknak nem okoztak gondot, nekem kellemetlen volt a teherautók kerülgetése közben alulról ázni. A településen akadt szállás is, felújítva nagyon jól nézett ki, mivel már sötétedni kezdett vágytam egy kis pihenésre. A recepciós csaj beszélt angolul is, de nagyon értetlen volt. Az történt ugyanis, hogy elfogyott a helyi pénzem, és amikor ezt előadtam azt válaszolta, hogy nincs gond menjek el a bankba váltani… ami holnap reggel ki fog nyitni. Nem állt össze neki a kép, hogy nekem nem holnap kell a szállás (előre kell fizetni). Otthagytam inkább, az eső úgyis elállt, gondoltam egye meg a fene.
A falu végén megálltam felhajtva az Ingur hídjára összeszedni a gondolataimat és tervet kovácsolni. Ott egy fiatal srác guggolt és egy távcsővel a hegyeket fürkészte. Megszólítottam, azt gondoltam ő is utazó mint én, hátha van ötlete a problémám megoldására. Nem beszélt sem angolul sem oroszul, kérdeztem mit keres a kukkerrel. Erre a fejéhez téve a kezét agancsokat vagy szarvakat mutogatott, na gondoltam mi cimborák leszünk; itt egy állatbarát. Aztán amikor megértette mit szeretnék, felajánlotta, hogy aludjak a házában. 5 dollárt ajánlottam fel, meg is egyeztünk. Ekkor esett le, hogy nem az őzikéket, hanem a teheneit nézegette, jönnek-e már haza, hányat kajált meg a maci vagy a farkasok. Közvetlenül a folyó partján 20 m-re állt a háza. Az összkép alapján már egyáltalán nem úgy festett, hogy turistával van dolgom. Bevezetett a szegényes házba, megmutatta a kinti pottyantóst és a fekhelyemet, ami egy teremnyi méretű szobában sorakozó vaságyak közül volt az egyik. Aztán bemutatott a családjának és megkínált egy púpos csupor igazi kaukázusi kefírrel. Itt nem így hívják, de finom. Hamar lefeküdtem aludni, egyrészt kínos volt a közben érkező útépítő munkás és állapotos felesége húgának turbékolása, másrészt fáradt is voltam.
Reggel elég korán kivetett az ágy, azonnal indultam is vissza Zugdidibe. Lelkesedésem már nem volt olyan mint előző nap, de így is nagyon élveztem az utat. Úgy éreztem megkaptam a Kaukázustól, amit akartam. Zugdidiben már vártak a magyarok, ismét mennyei ízek, a családfő igazi mesterszakács. Később miután a Bárányt lemostam elindultunk hűtőmágnest vadászni a piacra. Nem volt egyszerű, de szerencsével jártunk végül, lett matrica is, elégedett voltam a sorsommal. Még aznap, szerdán akartam átmenni a határon Abházia felé hiszen Russia légvonalban csak pár száz km, Abházia nem nagy ország. Kiterveltem miket fogok megnézni aztán elindultam. A grúz oldalon minden úgy volt, ahogyan számítottam rá, a civil rendőrök rendesek voltak átértem az Ingur hídján az Abház belépési oldalra. Ezt a határt pár éve már, hogy orosz speciális erők (határőrök) őrzik, állítólag azért mert az abház határőrök korruptak voltak. Nem egy nemzetközi határátkelőhely ez messziről látszott, csak kishatárforgalom van. Még a grúz oldalon egy őrbódéban két kiskatona posztolt fegyverrel, a kiskatonát lehet szó szerint is érteni, alig látszottak ki a sisakjuk alól. De a felszerelésük rendben volt. Az orosz határőrök körém gyűltek, nézegették a fényképezőgépet, meg is győződtek róla, hogy nem volt bekapcsolva. Mutattam a belépési engedélyemet, mondták mehetek is csak a motort hagyjam kívül… Na neeee. Vitatkozni fölösleges lett volna elkezdeni velük, arra hivatkoztak, hogy a motor adatai nincsenek rajta a passzuson. Basszus. Mondták próbáljam felhívni az Abház külügyet és kérjek másik iratot, amelyen a motor is szerepel. Igen ám, de Grúziából le van tiltva minden Abház kapcsolási szám, kommunikáció nuku. Tehát a süthetem az ötletet, a mobilom erre használhatatlan volt. Elkeseredve felhívtam Ica nénit, akinek Örményországban igen jó kapcsolatai vannak az államszervezettel is és a barátnőmet is megkértem, próbáljon segíteni, bár Ő meg éppen Németországban volt. Így tehát nemzetközivé terebélyesedett az ügyem. Elkullogtam azzal a halvány reménnyel, hogy holnapig talán sikerül elintézni a dolgot segítőimnek.
Volt még egy lehetőségem, miszerint átmegyek a határon gyalog, elutazok egy Masrutkával a fővárosig, odacsapok az asztalra, és előterjesztem követeléseimetJ. Kb. 4 óra alatt megjártam volna az utat oda-vissza. De a motort a határon mégsem hagyhattam a csomagokkal, hiányos orosz tudásom nélkül pedig az asztalveregetés esetleg rossz színben tüntet fel a hivatalban, netán ott is marasztalnak egy kis dutyikalandra. Erre pont nem vágytam, egyik-másik határőr pedig nem volt túlzottan szimpatikus. Az egyikük pl. hosszas mélázás után megszólított a motor első kerekét nézegetve, majd tényként közölte, hogy sajnos fordítva szerelték fel a gumimat. Odapillantva láttam, hogy a következtetést az alapján vonta le, hogy a nyíl éppen a kerék alsó részén hátrafelé mutatott. Uhh egy ilyen agysebésznek nem akartam elmagyarázni, hogy ha a kerék egy felet fordul, akkor a nyíl pont előre fog mutatni, túl nehéz feladvány lett volna neki, ezért meghagytam felfedezése izgalmas állapotában.
