6: Az út
Romániára és Bulgáriára nem vesztegetnék sok karaktert, akit érdekel, ugorjon el oda, 2-3 tank benzin. Mivel az odafelé utat a keleti partig szerettem volna tempósabban megtenni ezért még csak nézelődni sem álltam meg. Tankolás és menet. Az első éjszakát a Kárpátokban egy erdei szálláson töltöttem (20euro), rám esteledett és a kamionforgalom miatt már nem éreztem biztonságban magam, közben a hideg és az eső is kivette az erőmet.
Aztán a második napon el is érkeztem az út csúcspontjáig, amikor is a Duna-deltához közel egy városban sikerült beleborítani magam egy 3 méter mély gázgödörbe. Kibírtam röhögés nélkül, de szerencsére nem sérültem meg és a Báránynak sem lett baja. Kifolyt némi benzin, felcsúszott a kuplungkar és szétesett a jobb hátsó index. 5 perc szerelés és pár mély levegővétel után indultam tovább, miután a helyiek segítségével kikecmeregtem az árokból és közös erővel kiemeltük a motort is. Merthogy a gondviselés jóvoltából mindez egy hitközség (kocsma) előtt történt ahol épp sokan éltek lelki életet.
Aznap este vágytam egy kis komfortra és biztonságra ezért egy „drága” szállást választottam. Első és utolsó szállodai szállásom 60 euróba fájt Tulceában, de kádban fürödtem és rendbeszedtem megtépázott méltóságomat. A jó az volt a bukásban, hogy emlékeztem rá, a sisakkamera be volt kapcsolva. Megpróbáltam visszanézni a felvételt, de igazából csak arról tudtam meggyőződni, hogy rögzített, aztán már kakukk. Gondoltam majd megszervizeltetem valahol menet közben, nem tett jót neki a fejreesés (a sisakomra felül volt rögzítve). Egy vicces lúzer videó kategóriában talán esélyes lenne a dráma. Inkább az út hátralévő részére koncentráltam és este a bárban még két sört is ittam vigaszként.
Másnap a dunai kompátkelés után hamar elértem a Bolgár határt, majd belépés után az útról letérve vertem tanyát egy erdősávban a szántóföldek mellett. Sütöttem, főztem ismét én lettem az élet császáraJ. Némileg rontott a hangulatomon a sötétedéssel egy időben érkező kitartó eső, amivel semmi bajom nem lett volna, ha nem hagyok kint egy energiaitalos fémdobozt, amire a levelek miatt nem pont ütemesen érkeztek a vízcseppek. Sokáig idegesített a hang, kimenni nem volt ingerenciám, csak reggel derült fény a rejtélyre. 
Reggel a szokásos kávé után a csomagolás már olajozottan ment, és kicsit próbáltam vagánykodni a szántóföldön, de hamar beláttam, hogy a csomagok miatt jobb, ha visszaveszek az arcomból. Na meg, ha jön a paraszt leüti a fejem bukóstól. Tehát irány a Bolgár tengerpart. Megfordult a fejemben, hogy lemegyek kicsit közelebb a vízhez (hogy lássam is legalább) de jártam már erre (Várna, Burgasz) és nem találtam elég vadregényesnek a hotel-moteldzsungelt. Biztos jó választás annak, aki szeret napozni és semmittenni, nekem nem való, különben is még mindig fontos volt a tempó. Az európa-térképpel jól navigált a GPS, következett a török belépés.
Következő célállomás Isztanbul. Közben az otthoniak kerítettek a belvárosban egy hostelt (18 USD), címmel. Az Isztanbuli traffic-ról, a törökök vezetési stílusáról, ami rosszat hallani lehet mind igaz. Egyszer eltévedtem kicsit és egy autópálya kapun is átsuhantam, felmerült bennem a kérdés; vajon itt hol kellett volna fizetnem, de nem stresszeltem magam. A legproblémásabb a belvárosban az volt, hogy az utcák macskakövesek és meredekek, hamar rájöttem, hogy lejtőn lefelé nem nagyon kéne erőltetni az első féket. Át kellett verekednem magam egy-két útfelbontáson is (járda), a rendőrök nem foglalkoztak velem, a járókelők sem háborogtak.
A hostelban megörültem az internetnek aztán hamar hangulatot váltottam, amikor kiderült, hogy érmebedóbós, csakhogy nincs váltópénzük. Egy kicsit bezordultam ettől, talán ennek is köszönhetően nem tettek be mellém senkit a 6 ágyas szobába. A korai kelést még mindig nem tartottam szükségszerűnek így délelőtt lett mire elhagytam a várost. Nem sok mindent láttam belőle és azzal a gondolattal vigasztaltam magam, hogy ide legalább két hét kell, hogy csak a prospektusokban leírt nevezetességeket megnézhesse az ember. Ez egy külön projekt lehet, az én utam más.
Az eredeti elképzelésem szerint az útvonalam egész Törökország közepén vezetett volna, de bár a magamnak betervezett etapokat teljesítettem és nem voltam csúszásban sem, inkább célba vettem a tengerpartot, a pocsolya déli részét. Szinte csak tankolás miatt álltam meg, elég kényelmetlen érzést okozott a 470 HUF körüli benzin ár. A törökök igen szívélyesek minden alkalommal a kutakon teával kínáltak. Az egyik helyen fociszurkolókkal találkoztam és egyből kapcsoltam majd mondtam a Puskás nevet, onnantól cimborák voltunk. Ők meg emlegették a saját sztárjaikat, de a focihoz (is) hülye vagyok, a két nagy török klubcsapat nevét, ami rémlett meg nem mertem mondani, mert nem volt egyértelmű ők melyiknek szurkolnak. Persze ők törökül én meg először angolul próbálkoztam aztán magyarul mutogattam. Az egyik pihenőnél vettem egy csavarhúzó készletet, amivel szét tudtam szedni a sisakkamerát. Nem értek hozzá igazából, de bátor vagyok. Megállapítottam, hogy elromlott, de tuti nincs nagy baja majd ugyanolyan szakszerűen összecsavarozgattam. Közben meg is ebédeltem tehát nem pazaroltam a drága időt. A tengerpartra vezető út teljes hossza kb. 700 km, és pont építették szinte végig. Aznap még idegesített, hogy az útfelbontás miatti 50-es sebességkorlátozás helyett a forgalom 100-as tempójánál előzés közben rám előznek 120-szal, de különböző lelki gyakorlatok rávezettek a helyes útra, ismét legyőztem a stresszt. Aznap éjszakáig motoroztam és egy kamionos motelban szálltam meg. Nagy szeretettel és kíváncsisággal fogadtak, a kamionmosó és önjelölt alkalmi motorfelvigyázó éjjeliőr ajánlkozott őrző szolgálatra, de kitaláltam, hogy csak műszakos slagember, aki a buszok szélvédőit mossa és ott sem lesz reggelig, ugyan , hogyan vigyázna a vasra. Tehát úgy tettem mintha nem érteném, mit akar. Ezzel lezártnak is tekintettem az ügyet.
Reggel az éttermi részben aztán nem értettem miért vagyok olyan érdekes, a személyzet több tagja is kíváncsian leskelődött. Kiderült, hogy a nagy motorláncolásban éjszaka benne felejtettem az indítókulcsot a Bárányban és azt akarták visszaadni valamilyen szertartás keretein belül. Tulajdonképpen szerintem egy viccet akartak elmesélni az aktushoz, de csak annyit értek törökül, hogy zsebemben sok alma van. Azt is csak akkor, ha én mondom. Szóval csak úgy visszaadták, nagyon rendesek voltak ők is, semmilyen cash-ről nem esett szó, mármint, hogy lehetnék hálás. Egy jót azért sikerült nevetnem magamon. Ez a nap is vidáman indult!
Lassacskán elértem a tengerparti szakaszt, itt már városokon keresztül 2×2 sávos utakon haladtam. Közben azon járt az agyam, hogy sisakkamera nélkül nem tudok videókat készíteni. Érdekes ugyan azért nem volt a szakasz, mert a tenger bel kézre esett kb. 50-100m távolságban, de szinte nem is láttam az utat elválasztó korlát miatt. Azért bíztam benne, hogy rövidesen következik valami érdekesebb is, ezért a videó megoldáson törtem a fejem. Keresni kezdtem az út mentén egy mezőgazdasági vagy hasonló boltot és találtam is egyet.
A tervem az volt, hogy a kormányra keresztben rögzítek valahogyan egy félbevágott slagot, amibe a fényképezőgépet teszem, így menet közben is használhatom, akár videózhatok is vele. Először nem nagyon értette az üzlet tulaja mit szeretnék, a vége az lett, hogy a napernyős asztalkája mellett teázgattunk miközben egy-két haverja is odajött érdeklődni segítőkészen, sőt az apjának is bemutatott. Komótosan kifarigcsáltam a fotókonzolt, rögzítettem műanyag kötegelővel és Power Tape-el, a fényképezőgépet pedig a slagba helyeztem majd leszigetelőszalagoztam rögzítés gyanánt. Adtam a dizájnra is, szép zöld slagot választottam. Megfordult a fejemben az is, hogy szabadalmaztatom az ötletet, de mégis elvetettem a gondolatot.
Alkalmi vendéglátóm nem fogadott el semmit a felhasznált anyagokért cserébe (gyűlnek a piros pontok), én még kértem egy közös fotót aztán indultam Samsun és Trabzon irányába.
A törökök nagyon szarul vezetnek, de nagyon kedves emberek. Trabzonban nekiláttam internet kávézót keresni, aznap már egy közeli szállás volt az elképzelésem. Az internetszalonban esélyem sem volt megküzdeni a csekély sávszélességgel és feltöltési sebességgel, mégis csak órák múlva adtam fel. Ami nem megy, nem kell erőltetni. Mindegy, annyi idő alatt ettem és érdeklődtem kemping iránt is. Déli irányban a hegyek között találtam a legközelebbit, olyan úttörőtábor jellege volt. Mire lesátraztam, érkezett szomszédnak a placcra egy 3 tagú társaság, akik később invitáltak is a terített kempingasztalukhoz. Mint kiderült a férfiak együtt vakációztak (egy mérnök, egy zenész és egy gazdálkodó), angolul többé- kevésbé meg is értettük egymást. Tehát így nyaralnak… Autó, sátor, kemping. Nagyon szimpatikusak voltak, etettek, itattak én cserébe az energiaszeletemből ajánlottam fel nekik és főztem nekik frankó eszpresszót is.
